Manapság nagyon sokan élünk kiegyensúlyozatlan élethelyzetben, egyedülállóként, veszteségekkel, s küzdünk a sebzettségeinkkel. Hogyan változtathatunk mindezen, s hogyan tehetjük szebbé az életünket, s kapcsolatainkat a körülöttünk élőkkel?
Prof Dr Bagdy Emőke, és lánya, Dr Császár Noémi megtisztelték Kávéházunkat, s vendégeink voltak Művész Páholy előadássorozatunkban is, mely után egy pohár pezsgő mellett beszélgettünk az élet nehézségeiről, s azok orvoslási lehetőségéről.
Beköszöntött az Újév, egy új időszak kezdete, s mi még mindig cipeljük magunkkal fájdalmainkat, sérelmeinket, sebeinket. Hogyan érdemes nekiállnunk az Újesztendőnek, és az előttünk álló jövőnek?
Emőke: Nekem egyből Bernie S. Siegel, híres rákkutató onkológus professzor szavai jutnak eszembe. Ő azt mondja, hogy ha valaki nagyon rosszul érzi már magát a bőrében – akár a betegségei miatt, akár bármi más okból – tehát hiánya van-, és szeretné jobban érezni magát, akkor keressen valakit, aki nála is elesettebb, és kezdjen el neki segíteni! Vizsgálatok is igazolták, hogy az immunrendszer stimulálódik, amikor segítek valakinek.
Elkezd jobban lenni az, aki egyébként rosszul volt. Ugyanis, ha a másikra figyelünk, akkor nem magunkra és a bajainkra összpontosítunk, és ez megszünteti az önmagunkra koncentrálást. Tény, hogy amikor valami fájdalmunk, bajunk van, akkor elkezdünk magunkra figyelni. Nárcisztikusak leszünk. Ez az ún. önszeretgetés, öndédelgetés folyamata. (Amikor fáj a fogunk, akkor pl. a nyelvünk állandóan ott van a fogunknál. De miért, hiszen semmi értelme?) Ki kell lépni a magunkra figyelésből, a beszűkülésből. Helyette arra kell figyelni, és annak kell adni, aki még elesettebb, még rosszabb helyzetben van, s így feloldódik a mi problémánk, stimulálódik az immunrendszerünk, egyre örömtelibbé válunk, mert adunk annak, akinek szüksége van rá.
Noémi: Az Újév kezdés, és általában az ünnepek azért nehéz időszakok, mert ilyenkor fókuszba kerülnek a sebek. Jön egy összehasonlítgatás: míg mások a családjukkal és a párjukkal vannak, addig én egyedül vagyok mindezzel…stb.
Hogyan tudjuk elkerülni, vagy átformálni magunkban ezt a fajta hozzáállást?
Noémi: Valójában ez a legnehezebb! Az összehasonlítgatást le kell tudnunk állítani magunkban egy ún. gondolat-stop módszerrel. Hiszen, amikor én lettem, megszülettem, akkor sem összehasonlításképpen lettem valaki helyett, hanem azért vagyok, mert ÉN vagyok ezen a világon. Nem sokat tettem érte, de mégis itt vagyok ezen a Földön, és miért is kéne, hogy összehasonlítsam magam bárki mással? Lehet, hogy én most itt vagyok a magányommal, az elhagyatottságommal, a gyermekemet egyedül nevelve, de ez az ÉN életem. Egyedi, páratlan, megismételhetetlen. Ahogyan az én gyermekem is egyedi, páratlan, és megismételhetetlen.
Ha helyettesítenem kéne bárki mást, akár csak egy napra, vagy egy órára, egyáltalán nem biztos, hogy pozitívabb mérlegem lenne.
A pszichológia másik ajánlata ezekre az esetekre a hála képessége. Adunk hálát azért, hogy itt vagyunk a világon?! Hiszen semmit sem tettünk érte… Létünk egy ajándék, amit kaptunk valakitől, valameddig, és az ajándékot illik örömmel fogadni, mert aki adta, szeretetből adta. Másnak is adhatta volna, de mi kaptuk a milliárdból.
A hála nagyon sokat tud ilyenkor segíteni! Ne azt számoljuk, hogy mi mindennek nem tudunk örülni. Számoljuk azt, hogy mi mindennek tudunk, és aminek örülhetünk, azért adjunk hálát, hiszen ez a hála visszaszáll ránk!
Emőke: A hála a boldogságpszichológia kulcsfogalma lett. Van egy Simone Weil nevű filozófus, aki Pilinszky kedvenc filozófusa volt. Ő mondta azt, hogy van egy nagyon fontos mondat, amin mindannyiunknak meditálnunk kellene: „Tanuljunk meg vágyakozni az után, ami már a miénk!”
Az életben azonban sokszor előfordul, hogy hiába tudjuk, hogy hálásnak kéne lennünk, mégsem tudjuk ezt kimutatni mások felé a haragunk, vagy a korábbi sérelmeink miatt. Hogyan változtathatunk ezen?
Noémi: A harag, a veszteség és a bűntudat egymás ikertestvérei. Hármas ikrek. Következésképpen, amikor haragszunk, akkor valójában valamilyen veszteséget éltünk át, és ez bennünk feléleszti a saját magunk iránti haragot, és természetesen az emiatti bűntudatot is. Tehát ilyenkor ezzel a hármas érzéscsomaggal állunk a dolgokhoz, aminek a gyökere a veszteség.
Ilyenkor a legfontosabb, hogy egy picit el tudjunk csöndesedni. Akár csak egy fél órára! Tudjunk meditálni, és gondoljuk végig, hogy mi az a veszteség, amit a legjobban szeretnék ebben a helyzetben megérteni, elfogadni, és főként részévé tenni annak a történetnek, ami a személyes életünk. Ugyanis ha ez a veszteség a helyére kerül bennünk, akkor már nem kell emiatt haragudnunk, nem kell találnunk valakit, aki okot is szolgáltat erre, – legyen az a párunk, a gyerekünk, a szüleink – hanem megélhetjük azt a csodát, akik vagyunk.
A veszteségek ugyanakkor szükségesek az életben. Vannak ún. normatív veszteségeink. Ez azt jelenti, hogy pl. amikor megszületünk, elveszítjük az anyaméhet. Amikor elválunk az édesanyánktól a bölcsödébe, óvodába menet, elveszítjük az édesanya ölelő karjait. Nem örökre, de valamilyen szinten visszafordíthatatlanul. Minden fejlődési szakasz veszteséggel jár. Következésképpen krízis, amiben el kell engednünk valamit, hogy egy újat megfoghassunk. Ha szorítok a kezemben valamit, akkor nem tudok mást megfogni. Ilyenek a veszteségeink.
Ha el tudjuk engedni, nem összetörni, elfelejteni, akkor újra üres lesz a kezünk, és kezet tudunk nyújtani. Minden kilélegzett levegő lehetővé teszi az újabb belégzést. Nem lehet csak belélegezni, kapni, kapni, és kapni. Fontos a kilégzés, az elengedés is!
Mindez annyira magától értetődő, ám mégis olyan nehezen kezeljük a kríziseket, és a fájdalmas változásokat életünk során. Miért van ez így?
Emőke: Az a mai kultúránknak a bűne, hogy arra nevel, hogy óriáscsecsemőként konzerválja az emberi lelket. Azt mondja ugyanis, hogy legyen neked jó ,hisz’ megérdemled! Csakis magaddal törődj, és ne a másikkal! És ezzel konzervál egy olyan állapotszintet, ami nagyon gyermeki. Ugyanis a gyermek kapni akar, és joga is van hozzá, hiszen a szülei azok, akik biztosítják az életét.
„Adj nekem táplálékot, védelmet, biztonságot!” – és ez tart is egy bizonyos ideig, – kb. 20 éves korig – ahogy a normatív életkríziseken átmegyünk. Addigra el is fogadjuk: jól van, jár nekem, kapom, és kívánhatom is, mert ez a feltétele, hogy én feltöltekezzem mindennel, munícióban, hogy aztán én adni tudjak utána. Hiszen később ez által leszek felnőtt!
Ericson, aki világhírű pszichoterapeuta, azt mondta, hogy három dolog kell a felnőttséghez. Csak akkor vagyok felnőtt, ha tudok elköteleződni, felelősséget vállalni és adni. Mit? Magamból azt, amit én kaptam. A képességimből a hivatás szolgálatát, a szeretet-képességemből a család továbbvitelét, az élet továbbvitelét.
Nincs olyan, hogy nincs az életnek értelme. Központi értelme van! Ha nő vagy, akkor pl. szülsz gyermeket, tovább viszed az életet. Ha férfi vagy, teremtesz, alkotsz, mert így kaptad a biológiádat, és azt, hogy Te gyermeket tudsz nemzeni. Te alkotni tudsz, teremteni, házat építeni, fát ültetni. A férfi a teremtő princípium hordozója, a nő pedig az alkotó, kihordó, megvalósító princípium. Nekünk, nőknek minden képességünk, és a testi felépítésünk is amellett szól, hogy ezt használjuk fel arra, hogy ha egy mód van rá, gyermeket hozzunk a világra. Ez az élet központi értelme! Ha az ember rátalál élete alkotó értelmére, akkor már vágányon van az élete! Ez egy nehéz, munkás feladat, de megéri.
