A New York Kávéházra jellemző kulturális pezsgés mágnesként vonzotta a művészetek és írás szerelmeseit, képviselőit, fiatalokat és időseket egyaránt. Ebben a társaságban jelent meg 1918-ban mesterének, Krúdy Gyulának köszönhetően a 18 éves Márai Sándor is, aki akkori nevén, Grosschmid Sándorként a lázadó nemes származású ifjak körét szélesítette.
Budapestre azután került 1914-ban, hogy bár szülei elit polgári nevelésben részesítették és szülővárosában, a Jászóvári Premontrei Kanonok Kassai Főgimnáziumában tanult, nem jól tűrte a szigorú szabályokat. 14 évesen meg is szökött otthonról, így intézetbe adták Budára, a Budapesti II. Kerületi Érseki Katolikus Főgimnáziumba. Itt sem találta meg a helyét, így visszakerült Kassára, majd 1917-ben az Eperjesi Katolikus Főgimnáziumban érettségizett.
Tehetsége robbanásszerűen tört felszínre, már igen korán. Szülei nem támogatták írói ambícióit, a premonteiek pedig nem tűrték kihívó, bohém stílusú öltözködését, ezenkívül ellenezték, hogy a növendékek önállóan publikáljanak. Ennek ellenére már fiatalon pályázatokat küldött be álnéven különböző napilapokba. Állítólag azért használt írói álnevet, hogy a művészi irányú pályaválasztással ne hozzon szégyent a Grosschmid névre.
1918 őszén Budapestre költözött. Bár jogon, majd később bölcsészkaron tanult, ebben az évben meg is jelent első verseskötete, az Emlékkönyv. A mű a szintén „newyorkos” Kosztolányi Dezsőnek is tetszett, aki a Pesti Naplóban méltatta Márai munkáját. Pesten Márai bohém, költekező életet élt, rendszeresen járt mulatókba és kabarékba – és a New York Kávéházba. Mesterével, Krúdy Gyulával többször is itt találkozott.
Tőle származik a New York Kávéház kulturális programsorozatának, a New York Művész Páholy jelmondata, mely szerint:
„Kávéház nélkül nincs irodalom”
Fiatalkori tombolása, bohém életvitele nem tartott sokáig, hiszen 1923-ban megismerte későbbi feleségét, Matzner Ilonát, vagyis Lolát, akihez több mint hat évtizeden át – az asszony haláláig – hű társ maradt.
Állandó vándorlás
A Tanácsköztársaság bukása után családja biztonságosabbnak látta, ha elhagyja az országot, így Márai Lipcsében, majd Berlinben folytatta tanulmányait, végül és több lap állandó munkatársa lett. Ezekben az években Máraiból igazi világpolgár lett: sokat utazott, olvasott, tájékozódott, és ezekből merítette írásainak témáját. Tehetségét külföldön is hamar felismerték, így nemcsak Németországban, hanem Prágában, valamint a Kassai Naplóban is rendszeresen publikált. Amikor 1935 januárjában a világhírű író, Thomas Mann ellátogatott Budapestre, Márai volt az egyik, aki az írót a budai Várban kalauzolta.
1948-ig bármerre is járt a világban, Budapestre és Kassára mindig visszatért. Ebben az évben azonban nagy lépésre szánta el magát a Márai család: elhagyták az országot. Először Svájcba mentek, majd Olaszországban, a campaniai Posillipóban telepedtek le. Sorsukat több, nyugaton megjelent újság figyelemmel kísérte, és egy interjú is megjelent a Szabadság című clevelandi lapban. Ebben az emigráció két legfontosabb feladatának a magyarok előítéletek nélküli megismertetését és a magyar nyelv megmentését jelölte meg.
Márai feleségével 1952-ben végül elhagyta Olaszországot, és New Yorkba költözött. Ekkor csatlakozott a Szabad Európa Rádióhoz, egyfajta szellemi légihidat teremtve meg elhagyott hazájával. 1956-ot mindvégig figyelemmel kísérte. A Szabad Európa Rádión keresztül mondta el gondolatait az eseményekről.
1967 és 79 között Olaszországban életek, majd 1980-ban visszaköltöztek az Egyesült Államokba, és San Diegóban telepedtek le. Miután öccse és húga, valamint fia és felesége is meghalt, ő maga pedig előrehaladott rákban szenvedett, 1989. február 21-én egy pisztolylövéssel tett pontot életére. Hamvait a Csendes-óceánba szórták.
Márai után három mostoha lányunoka maradt: Lisa, Sarah és Jennifer Márai, akik az Egyesült Államokban élnek. Mivel nem tanították meg őket magyarul, soha nem tudták megérteni nagyapjuk életművét.
Műveinek sorsa
Márai Sándor még 1967-ben készített végrendeletet. Hogy mi történjen kézirataival esetleges halála után, magnóra mondta fel. A hanganyagban arra kérte Lolát, hogy ha az oroszok végre elhagyták az országot és megtartották a demokratikus választásokat, vegye fel a kapcsolatot az MTA-val és helyezze letétbe náluk a kéziratokat, addig amíg – mint örökös –, nem kíván velük rendelkezni.
A kommunista kultúrpolitika 1948-tól igyekezett Márai Sándort elfeledtetni. Az 1980-as években megpróbálták visszacsalogatni, ám ő nem állt kötélnek, és könyveinek kiadását sem engedélyezte. Halála után kezdték el munkáit újra megjelentetni Magyarországon. 1990-ben, egy évvel halála után, posztumusz Kossuth-díjat kapott.
Külföldön először Franciaországban fedezték fel újra az 1990-es évek elején. Rövid időn belül négy regénye jelent meg Párizsban. A műveit francia fordításban felfedező olasz kiadója határozta el, hogy A gyertyák csonkig égnek című regénnyel indítja Márai-sorozatát. Le braci rövid időn belül felkerült az olasz bestsellerlistára. Ezután német, spanyol, portugál és angol nyelvterületen, valamint számos kelet-európai nyelven hatalmas sikerrel jelentek meg elsősorban a franciák által publikált regények, de újabban más művei is.
Márai Sándor napjainkban reneszánszát éli; sorra filmesítik meg műveit, színházi darabjait újra műsorra tűzték.
„Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam és az értelem egy szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat.
Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat.
A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatosan rendjén való és egyszerű! Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett.
Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem.”