A magyar irodalom és a Kávéház történelme a kezdetektől egybeforrt. A páratlan szépségű New York Kávéház számos magyar költőnket megihlette köztük Kosztolányi Dezsőt is. Az ő tollából származnak az alábbi sorok is, amelyben egytől egyig szerepet kap a „Nyehó” a Kávéház is! Merengjen el a rövid szövegrészletekben, és érezze át a Kávéház egykori hangulatát is a rövid történetek, megjegyzések segítségével.
Aki szereti a történelmet, szereti érezni a múlt szellemét, annak ez a néhány sor igazán örömet okozhat, és biztosan elcsábítja majd a Világ Legszebb Kávéházába, a New York Kávéházba!
Kosztolányi Dezső (1885-1936) korunk egyik legkiemelkedőbb művésze, aki író, költő, műfordító, kritikus, esszéista, újságíró és a Nyugat első nemzedékének oszlopos tagja. A kávéház történelmi múltját idézhetjük fel az alábbi verseken, idézeten keresztül. Átérezhetjük a korszak páratlan hangulatát, megismerhetjük Kosztolányi szemével ezt a kiváltságos életérzést és vívódást egyszerre. Az elmúlt ifjúság a jövőbeni tervek, viták és álmok, eszmék megvitatása.
Kosztolányi Dezső: Szellemidézés a New York-kávéházban
A kávé gőze illan át forogva
a téli reggel füstjén szerteszét,
s ott, hol zabáltunk hajdan éhgyomorra
dicsőséget, dohányt és feketét,
nők, villanyok között, tombolva nyersen,
a lehetetlent érzem én magát,
szeszélyt, kalandot, sok-sok régi versem
és ifjúságom vad aether-szagát.
Lásd, most jöhetnél, Osvát. A halál tán
el is bocsát, jelenj meg e találkán,
ragyogj föl a barok oszlop megett,
hadd lássam egyszer még, örökre sértett
gyászomba, rég eltűnt, fényes kisértet,
vezérkedő, roppant szemüveged.
Kosztolányi Dezső: Esti Kornél (részlet)
„A kávéház zúgott, a zaj a karzaton egyre erősbödött. Ebben a harsány lármában érezték életük ütemét, azt, hogy mennek valahová, hogy haladnak előre. Minden asztal, minden fülke el volt foglalva. A füstből viharfellegek tornyosultak. Jól esett elnyúlni ebben a gőzben, ebben a meleg pocsolyában, semmire sem gondolni, figyelni, hogy fortyog és bugyborékol…”
New York, te kávéház, ahol oly sokat ültem
New York, te kávéház, ahol oly sokat ültem,
hadd nyissam ki az ajtód, leülni még szabad tán,
csak mint a koldusnak, aki pihen a padkán,
s megnézni, mi maradt belőlem és körültem.
E nyári koraestén, hogy még mind vacsoráznak,
meginnék asztalomnál egy langyos, esti kávét,
és mint hívő keresztény, elmondanék egy ávét,
múltán az ifjúságnak s múltán a régi láznak.
Barátaimról és egy isteni merésű,
vad költőről, aki itt ült vörös ajakkal
meggyszínű mellényben, szuroksötét hajakkal,
melyekbe szikrázott és recsegett a fésű.
Itt ültünk boldogan, s haragos szavainkban
bombák aludtak és egy új kor lelke éledt,
mi rongyos éhesek, lovagjai az éjnek,
mint boldog gyilkosok, mint gyilkosok oly ifjan.
Mert boldog gyilkosok az óra gyilkolói,
kiknek talentumot egy isteni kegy osztott,
s tétlenül nézik a zöld kávéházi posztót,
melyen fehéren futnak a billiárd golyói.
És boldogok voltunk, mikor a nap lehajlott,
itt a sivár zajban szárnyat kapott a lelkünk,
és drága nők felé egy-egy verset tereltünk,
a füstből, a fényből egy ártatlan galambot.
Virradtig vártunk itt, s istennél szabadabban
mentünk ki hajnaltájt az elhagyott utakra,
egészséges fogunk a zúzmarát harapta,
fürödtünk álmosan a gőzfürdői habban,
kopott kabátunkon a fagy csillaga feslett,
és a Dohány-utcán rosszarcú szeretőkkel,
mint rózsaszínü rózsák, lassan ringtak a nők el:éreztük életünk s a sötét Budapestet.
Áldott cigány-időm, áldott elektromosság,
mely mostan is hullasz, heves fényt szaporázva,
ingmellemen inog, remeg egy régi pászma,
de sugaraid arcom csak fanyalogva mossák.
Merengek tétován e fáradt-fényü fürdőn,
szemét közt turkálok, nem csitult bánatommal,
emlékeket vetek föl megmozduló botommal,
s nézem a tükrökön meggyérült, régi fürtöm.
Szentelt tanyája te szivemnek és szavamnak,
mely álmokat adtál s nem ismert drága mámort,
a forradalmas ár békült medrén aláfolyt,
s most csöndes újra már a párna és a pamlag.
A harcos áll csak itt, ki magát meg nem adja,
keresem a barátot, ki gyakran itt marasztalt,
megkoppintom félénken a poharat, az asztalt
s a szívem, szívem is, hogy régi-e a hangja.
Mit járok erre még? Azok már mind alusznak,
kik álmosak voltak és valaha egy széken
nyugodtak, kisdedek az isten kebelében,
és már víz is jutott a szomjas Tantalusnak.
Árvábban ballagok ki, mint az az éji árús,
ki bádogbékát és csörgőt tesz asztalunkra,
s éjfél után bolyong unottan és korán-bús
arcára könny esik, mert már mindenki unja.
