Az író, költő termékenysége lenyűgöző, kezei alól több ezer írás, regény, karcolat, novella került ki. Azt a mai napig sem érti senki, hogy volt ezekre ideje, amikor állandóan kiskocsmákban, kávézókban, éttermekben töltötte az idejét. Fáradhatatlanul dolgozott, testi erejéről, szerelmi étvágyáról, a szakácsművészet, a finom nedűk iránt érzett vonzalmáról, féktelen mulatozásairól legendák keringtek. Megtapasztalta a gazdagságot, mégis szinte nincstelenségben halt meg 1933-ban.
Krúdy szülei nagyon eltérő társadalmi rangjának köszönhetően jól ismerte a szegénység és a gazdagság világát is, ez pedig nyomot hagyott írói munkásságán is. Anyjától, s talán még inkább nagyanyjától, Radics Máriától örökölte színes fantáziáját, bohémsága bizonyára Krúdy nagyapjától, a 48-as honvéd vitéztől és legendás nőcsábásztól ered. Apja józan életű ügyvéd volt, aki gyermekeit szigorban, de szeretettel nevelte. Fiát is ezen a pályán szerette volna látni, nem is tudott beletörődni abba, hogy fia író lett. Nagyanyja egyfajta XIX. századi ezotériás ezermester volt, az álomfejtés, tenyérjóslás, gyógyítás és kuruzslás magasiskoláját űzte, Krúdy álmoskönyvében az ő álomfejtéseit adta közre.
1878 október 21-én született Nyíregyházán. Még nem volt húszéves, amikor első novelláskötete (Üres a fészek és egyéb történetek) megjelent. Munkatársa volt számos folyóiratnak és a Nyugatnak is. Országos hírt és igazi közönségsikert a Szindbád-sorozat és az 1913-ban megjelent A vörös postakocsi című regénye hozott neki.
Krúdy Gyula bejárta a főváros szinte összes éttermét, kávéházát, a New Yorkban vagy a Gundelnél éppúgy otthonos volt, mint Óbuda kiskocsmáiban. Az egyéni hangú és életvitelű Krúdy számára még az egyszerű pörköltnek is sava-borsa volt. Örök talány marad, hogy zivataros élete közepette hogyan tudott félszáznál több regényt, mintegy háromezer elbeszélést és több ezer cikket, karcolatot és hét színdarabot írni. Rajongott az asszonyokért (köztük feleségeiért), gyermekeiért, élt benne a csendes élet utáni nosztalgikus kívánság, de ez csak kívánság maradt. Elragadta az ínyencségek iránti olthatatlan vágy, az evés-ivás, a társasági élet, a kártyacsaták, az irodalom.
Saly Noémi történész szerint hetven azonosítható üzletnevet lehet fellelni a Krúdy-életmű lapjairól, Kőbányától Óbudáig, a külső Kerepesi úttól a Krisztinavárosig. Krúdyt könnyű kézzel szokás a kiskocsmák, kisvendéglők krónikásaként beskatulyázni – csakhogy ezekről korántsem fest olyan egyénített képet, mint a kávéházakról. Az előbbiekben főként az evés, az ivás számít, az utóbbiakban viszont a hely az érdekes, vendégeivel, a kávéssal, a pincérekkel. Igaz, sok kortársától eltérően Krúdy nem élt, nem írt kávéházban, mégis teljes körképet ad róluk.
A New York Kávéházról rengeteg emlékezés született, de amit Krúdy ír róla, nem fest túl jó képet. Ha valamit utált, az a talmi pompa volt az, a hangosság, a kivagyiság. Egy valakit azonban Krúdy biztosan őszintén kedvelt: Reisz Gyulát, minden idők legjelesebb irodalmi főpincérét, aki „koronára kiszámította, hogy melyik fiatal írónak mennyi hitelt engedélyezhet, kiből lesz valami odakünn az életben is és ki fog itt maradni valamelyik zugolyban tehetetlenül, eredménytelenül… Ámde az a fő dolog, hogy bizonyos hitele minden fiatal írónak volt, nem kellett fedél nélkül kóborolnia az éjszakában, ha történetesen nézeteltérése volt a háziasszonyával: sokan aludtak zivataros napokban a kávéház szeparéiban…”
A történész egy morbid ám elegáns csibészséget is megosztott, amelyet Krúdy Reisz Gyulával játszott el:
Négy újságírókölyök egy csüggesztő veszteséget hozó kártyás éjszaka után betért a „Nyehóba Krúdyval, aki reggelit kért mindőjüknek, Reisz úr azonban csak neki volt hajlandó hitelezni. Krúdy méltóságteljes nyugalommal elindult a telefonfülke felé… Talán negyedórába sem tellett, amikor hatalmas társzekér állt meg a Newyork szélesen kitárt ablakai előtt. A szekéren díszes és kevésbé díszes koporsók, amiket három markos legény szédítő gyorsasággal hordott be a kávéházba. A hajnali vendégek torkán megakadt a falat a borzalomtól. Reisz bácsi, a főúr és a fehér kabátos pincérek kétségbeesve rohamozták meg a koporsószállítókat:
– Megőrültek? Mi jutott eszükbe? Koporsókat hoznak ide? Tüstént vigyék vissza!
– Viszi az ördög – felelték a legények, örülünk, hogy leraktuk… Iderendelték, hát itt marad, kész, punktum.
– Mi az, hogy iderendelték? Ki rendelte ide?
– A nagyságos Krúdy Gyula író úr.
Rohant erre Reisz bácsi, meg hanyatt-homlok az egész pincérhad Gyula bácsi színe elé, aki álványmozdulatlansággal ült a helyén. Kórusban könyörögtek:
– Drága mester… Vigyék a koporsókat… Ne tegye tönkre a kávéházat…
Gyula bácsi egyetlen lomha kézmozdulattal mutatott ránk: – Lesz reggeli?
Reisz úr rendelt, harsányan, pattogva, olyan parancsoló hangon, ahogyan még sohasem hallottuk… a pesti kávéházak leghalkabb diplomatáját. Nem is egy, hanem három pincér hozta futva a reggelit: négyünknek habos kávét, vajat, dzsemet, sonkát, szalámit, zsemlyét, fehér kenyeret… Gyula bácsi sört reggelizett, tegnap estéről melegített marhapörköltet, zöldpaprikát, rozskenyeret, utána egy vizespohárral feketét.
Reisz bácsinak már könyörögni sem kellett. Krúdy intett a három legénynek, a kocsist is behívta:
– Köszönöm, gyerekek – mondta. – A fuvart Reisz úr fizeti, meg a borravalót, fejenként 5 korona. Most eridjetek, isten veletek.
Mindegyikkel kezet szorított, aztán félrebillent fejét a tenyerébe hajtva, lehunyta szemét… Talán most indul új útjára Szindbád… Tévedtünk. Gyula bácsi hirtelen nagyot kiáltott:
– Fizetek!
Nem akartunk hinni a fülünknek; Reisz bácsi majdhogy összeesett a meglepetéstől. Nem a kiáltás hangereje lepte meg, mint inkább a tartalma… meg a Krúdy zsebéből a márványasztalra kerülő nagy halom gyűrött bankó. Megszégyenülten adta át a számlát Krúdynak. Gyula bácsi egy pillantást vetett a cédulára, és visszaadta:
– Mondtam, hogy az egészet! Cak-pak, a régit is mind, amivel a fiúk tartoznak.
Reisz bácsi a szomszédos asztalhoz telepedett, előszedegette a régi számolócédulákat, és félórás matematikai művelet után, kicsit megszeppenve és nagyon alázatosan átadta a végleges számlát. Krúdy az egész halom pénzt egyetlen kézmozdulattal Reisz bácsi elé söpörte:
– A többi a tiéd és a pincéreké.
Álmosan rámosolygott, lassan feltápászkodott a helyéről, és lomha léptekkel elindult a kijárat felé. Majd hirtelen megállt és visszajött asztalunkhoz:
– Nincs valamelyikőtöknél véletlenül 2 korona? – kérdezte. – Konflisra kellene.”
A Newyork kávéházban született meg a közkeletű „főúr” megszólítás: a Harsányi-fivérek félig-meddig emberbaráti jóindulatból 1902-ben alkalmaztak egy lecsúszott arisztokratát, Walburg Ernőt, akit aztán a vendégek félig tréfásan, félig pedig a rangjának kijáró tisztelettel szólítottak az asztalhoz „Főúr, fizetek!” kiáltással.
