A Kávéházi Borzas Ady Endre kávéházi gúnyneve volt 1910 körül. Ebből sejthetjük, hogy a XX. század egyik legjelentősebb költője, a magyar politikai újságírás egyik legnagyobb alakja nem kevés időt töltött kávéházakban. Többek között a New York Kávéházban is, a karzaton a Nyugatosok szerkesztőségi asztalánál foglalt helyet, miután ennek a lapnak ő is munkatársa volt.
1877. november 22-én született Érmindszenten, a mai Románia területén, egy elszegényedett nemesi család középső gyermekként. Ady több átlagostól eltérő testi adottsággal jött a világra. Mindkét kezén hat ujja volt, ám ezt a bába eltávolította. Sokujjúságát később a költő a kiválasztottság táltos jeleként értékelte, és ez a közvéleményben is misztikumként lengte körül. Emellett mindkét oldalt lenőtt füllel, és feltűnően nagy, rövidlátó szemmel született. Felnőttként hiúságból nem hordott szemüveget, inkább egészen közelre hajolva olvasott. Lábai alkatilag véznák, gyengék voltak, ennek tudhatta be bizonytalan járását, nagy bütykei miatt pedig speciális cipők viselésére kényszerült. Fizikailag gimnáziumi évei alatt erősödött meg, ebben az időben írta első költeményeit is, amelyek többnyire verses csúfolódások voltak.
A nagyobb társasági élet és ivászat az 1890-es években kezdődtek, amikor a zilahi református kollégium diákja volt. Az iskola liberális szellemiségű volt, itt szabad volt nyilvánosan is cigarettázni, és itt váltak rendszeressé a szombat esti kocsmázások is; Itt már értékelték első irodalmi sikereit is, és első szerelmi élményei is megszülettek. F. Erzsike később művei Zsókája lett.
Aztán Debrecenben, majd a pesti jogi karon tanult, ám nélkülöző szülei támogatását nem igazán becsülte meg: a többször is megküldött tandíj korhelykedésre úszott el. Az egyetemet is befejezte 1899-ben, ám ekkor jelent meg első kötete Versek címmel, de nem volt sikere. Megfordult Debrecenben és Nagyváradon is dolgozott különböző lapoknál. Nagyváradon bohém éjszakai életet élt, és ehhez a városhoz kötődik az a végzetes szerelmi viszony is, amelynek következtében először elkapta a szifiliszt: erről a Mihályi Rozália csókja című novellájában írt.
1903-ban fülig beleszeretett egy Nagyváradról Párizsba költözött gazdag férjes asszonyba, Diósyné Brüll Adélba. Műveiben Lédaként jelenik meg, a múzsája lett. Többször is meglátogatta a nőt Párizsban, a szerelem és a francia főváros nagy hatással volt lírai kibontakozására. A Léda-kapcsolat 9 évig tartott: 1903-tól 1912-ig. Ady végül a Nyugatban publikált Elbocsátó szép üzenet című versével szakított végleg Lédával.
1908-ban a Nyugat című új irodalmi lap első számában megjelentek Ady versei és esszéi, ennek a lapnak lett élete végéig munkatársa, 1912-től pedig az egyik szerkesztője is. 1908-ban Nagyváradon A Holnap nevű irodalmi csoport egyik alapítója volt. Szerb Antal azt írta róla, hogy Ady előbb volt jó újságíró, mint jó költő, és mindvégig megőrizte újságíró természetét.
A Lédával való viharos szakítást követően Ady önpusztítása a korábbiakhoz képest is elhatalmasodott. Nem csak a „kis női csukákról”van szó, ahogy egyik versének címe mondja, hanem a napi 4-5 liter borról, a 4-5 doboz cigarettáról és a morfiumról, aminek ekkoriban lett rabja.
,, Két fajtájú mámora van a bornak… Az első mámor olyan, mint akárkié, kitüzesít bennünk minden örökhajlandóságot s nagyon hatalmasak vagyunk. Ezután jön az éjszakavégi, hajnali alvás, furcsa sok ébredéssel… S mikor alkonyul, egyszerre csak, bárhol járunk, nyugtalan s tovább is nyugtalannak maradó agyunkat, szívünket befogja a mindenség. Ez már egészen művész-érzés… Hangsúlyozom, ez másnap este jön, a legnagyobb emberi érzékenység, ez a szinte legnagyobb titkokat is kiadó egy vagy két óra. Ehhez nincs köze az alkoholmérgezésnek, a mámornak, ez az idegek perverz bűvészmutatványa.”(Ady)
Állandóan pénzzavarban volt, kis túlzással – a Nyugat egyik alapító szerkesztője, Gróf Hatvany Lajos támogatása nélkül berúgni sem tudott. A grófot amúgy „az utolsó mecénás” néven is emlegetik, mert a magyar irodalom talán legközismertebb támogatója volt. Bár Osvát Ernővel való konfliktusa után a Nyugatba közvetlenül többet nem invesztált pénzt, a rászoruló írókat továbbra is támogatta, Fenyő Miksával karöltve. A kor csaknem összes magyar művészét segítették: Hatvany fizette Ady gyógyulását a maria-grüni szanatóriumban. Hatvany szépirodalmi munkásságát is az irodalom szolgálatába állította: kritikáival segítette felfedezettjeit és Ady mellett Petőfiről is írt monográfiát.
1914-től újabb nő határozta meg Ady érzelmi életét: ekkor találkozott az akkor 20 éves Boncza Bertával, akivel 1911 óta levelezett. 1915. március 27-én a lány apjának beleegyezése nélkül összeházasodtak. Verseiben Csinszkának nevezte Bertát.
„Ady nehezen viselte, ha nem minden róla szólt. Még az egészségére is kihatott egy-egy jó vagy rossz hír… Itthon a közönség imádta, a szakma már kevésbé kényeztette Molnár Ferencet. Nagy Endre jegyezte le azt az esetet, amikor Ady Endre rosszul lett, éppen Molnár A fehér felhője 1916-os bemutatójának a napján. Ady tényleg szörnyű állapotban volt. Hánykolódott, morgott és remegett… – emlékezett vissza az őt meglátogató Nagy Endre, aki a premierről mesélt a beteg, önkívületben lévő költőnek. Így vigasztalta: – Tudod, Bandi, nemcsak neked volt rossz éjszakád, hanem szegény Molnár Ferencnek is, hiszen az új darabja eléggé megbukott a Vígszínházban. Mire Ady azonnal felült az ágyban. – Ó, tényleg? – kérdezte széles mosollyal.” (Cultura Magazin)
1918 novemberében a harmadlagos szifilisz jellemző szövődményeként kisebb szélütést kapott. Ettől kezdve beszéde szaggatottá vált, de elméje tiszta maradt. Később megkapta a világon épp ekkor végigsöprő spanyolnáthát, ebből kialakuló magas lázzal járó tüdőgyulladását a Liget Szanatóriumban kezelték. Két hete ápolták, amikor 1919. január 27-én hirtelen meghalt. Halálát Czeizel Endre orvos-genetikus adatai szerint, a kórboncolás alapján a főverőér megrepedése okozta.
Temetése január 29-én volt: koporsóját a Magyar Nemzeti Múzeum előcsarnokában ravatalozták fel, ahol a közéleti személyiségek mellett több ezren rótták le kegyeletüket és búcsúztatták, majd kísérték utolsó útjára fedetlen fővel, a Múzeum körúton és a Rákóczi úton át a Kerepesi temetőig.
Móricz Zsigmond így ír Adyról:
“Ady Endre elsősorban is rendkívüli egyéniség volt: bírta azt a mindennél becsesebb tulajdonságot, amit csak némely szép és igéző asszony bír, hogy anélkül, hogy valamit tenne, azonnal magára fordít minden szemet s minden szívet: valami példátlan báj, optimizmus és lelkesség volt benne. Csordultig volt töltve csodálatos életérzéssel, amely kisugárzott belőle, parázslott, és mintha ózonba kerültek volna, saját képességeiket felfokozva érezték, s álmélkodva gyönyörködtek önmagukban, hogy mennyire okosak, helyesek, szellemesek, ilyen nagy perspektívájúak, ilyen mély életfilozófiájúak az Ady Endre jelenlétében: nem ismertek magukra, mindig úgy emlékeztek vissza, mikor már régen elfeledték a szavakat, amiket hallottak s mondtak, mint valami nagyszerű jó érzésre, amelynek még az emléke is édes mosolyt hoz… Ezt a csodát soha senki nem fogja elvitathatni Ady Endrétől: az élet igenlésének ezt a hallatlan varázsát… Ady Endre mindenkinél fokozottabban élte azt a művészi elvet, hogy minden érzés és gondolatcsíra az életben csak arra való, hogy a művész művészi értékké verejtékezze…”
