Csak 42 év adatott neki, mégis remekművek kerültek ki kezei alól. Rengeteget dolgozott és bár ugyancsak a kávéházak, így többek között a New York Kávéház törzsvendégeinek sorát gyarapította, a lumpolás igen messze állt tőle. Főként dolgozott és dolgozott, és amit megértett a körülötte történő eseményekből, azt bámulatos művésziességgel adta vissza.
Tóth Árpád az elégia XX. századi magyar megtestesítője, a szomorúság emelkedett hangú kifejezője, a bánat költője volt. Ez a bánat viszont pompás, zeneien zengő, gondosan csiszolt formában nyert megfogalmazást. Ő is a Nyugat nagy nemzedékének első gárdájához tartozott.
Aradon született 1886-ban, igen gyenge testalkatú gyermekként. 3 éves volt, amikor családjával Debrecenbe költözött, itt is töltötte gyermekéveit. Befelé forduló fiatal volt, az irodalomba menekült és be is zárkózott abba. Érettségi után Budapestre költözött és beiratkozott irodalom szakos bölcsésznek. Szorgalmas és jó tanuló volt világéletében, szomjasan itta magába a műveltséget.
Budapesten azután találkozott az új irodalmi törekvésekkel. Tizenkilenc éves korában már versei jelentek meg a fővárosi lapokban, köztük a Kiss József szerkesztette A Hétben, amely a Nyugat előtt a modern irodalom fő gyűjtőhelye volt. Majd 1908-tól, a Nyugat elindulásától kezdve a lap munkatársai közé tartozott ő is. Bár Ady Endrére hódolattal nézett fel, közelebb állt a filozopter költőkhöz, Babitsékhoz, ám tőlük is különbözött nyelvezetében és hangvételében is.
Bár korábban családjának jól ment, még be sem tudta fejezni az egyetemet, amikor egy csapásra anyagi romlás lett az osztályrészük, ezért neki kellett eltartania az övéit. Feladta tanári terveit és hazament Debrecenbe. Újságíró lett belőle, hiszen a versekből nem lehetett megélni. Debrecenből továbbra is küldött verseket a Nyugatnak, de otthon politizáló cikkeket fogalmazott. Kénytelen volt tudomásul venni a közéletet, és elrettentette, amit meglátott a világból.
1913-ban, amikor lapja megszűnt, újra a fővárosba érkezett, kezdetben házitanítóságot vállalt. Csak nehezen talált magának szerkesztőséget, végül őt is Hatvany Lajos vette pártfogásába, mint Adytól József Attiláig oly sok nagy magyar költőt.
Ekkor már tüdőbeteg volt. Az irodalmi élet felismerte tehetségét, de azt is tudomásul vette, hogy a TBC miatt rövid élet adatik neki. Mindent megtettek, hogy hosszabbítsák életét: hegyvidékről hegyvidékre járt, a katonaságból is kisorozták, így úszta meg az első világháborút. A nagy szerelem is megadatott neki: 1917-ben megnősül.
Humanista pátosszal utasított el minden vérontást. Ahogy közeledett a forradalom, elégikus hangja úgy változott ódaivá. Jellegzetes baloldali érzelmű polgári értelmiségi volt, aki erkölcsi meggondolásokból, esetleg utópista ábrándok közepette állt a fokozottabb humanitást hordozó forradalmak mellé. És amikor a forradalom elbukott, ezt nem az értő ember további reménységével vette tudomásul, hanem belezuhant a reménytelenségbe.
A végső évek erőteljes munkában teltek el. Bekerült Az Est-lapokhoz, ahol vezércikktől kritikákon keresztül a színes hírekig minden hírlapi műfajban kitűnőt tett lesz le az asztalra. Jól dolgozó, lelkiismeretes és mindenhez értő újságíró volt. Ekkor már meg is tudott élni, csak az élethez nem maradt elég ideje.
Tóth Árpád egyike a legnagyobb műfordítóinknak: a világköltészet széles skáláján játszott, pompás és gondos, bámulatosan formahű tolmácsolással gazdagítva világirodalmi kultúránkat. Emellett gondos stiliszta volt prózában is. Ritka novellái, gondos és értő kritikái, a költészet határát súroló színes cikkei és publicisztikájának java része méltóan egészítették ki a költői életművet.
42 éves korában végzett vele a betegség. Sírjánál Babits Mihály búcsúztatta.
Hogy milyen ember volt Tóth Árpád, a legjobban az alábbi történet írja le:
Időről időre még a csendes, visszahúzódó Tóth Árpád is megvillantotta tiszta humorát. Nemhiába viccelődött vele szívesen Tersánszky Józsi Jenő… “Együtt ülünk egyszer a New-York karzatán. És én azt mondom neki: – Hallod, Tóth Árpád. Eszembe jut a tantim, aki egyszer látott téged a pályaudvaron kinn s szegény jó groszpapa, aki ellenőr Parádon. Ez a Karinthy verse, az Így írtok ti!… kötetéből, Tóthról. Tóth Árpád erre mosolyog és így szól: – Látod Józsi Jenő, ez az én szerencsém. A verseim paródiáját hamarabb fogják ismerni a verseimnél. Sőt a verseimet talán egyáltalán nem fogják ismerni. Így tehát a gúnyolódásért is csak hálásnak kell lennem. Ez volt Tóth Árpád. Más embernek csak dühe van az iránt, hogy vétkesek ellene az emberek. Tóth Árpádnak már az eszejárása úgy volt beirányítva, hogy rögtön megkeresse, vajjon nem lehet-e hálás még bántásért is?”
